Critical Mass

Nos, megbízható bicaj hiányában, nem vettem részt a Kritikus Tömeg megmozduláson, így inkább kimentem futni az erdőre, és végiggondoltam, hogy milyen lehetne ez az esemény, ha átültetnénk falusi környezetbe. Például a Békás-tó helyett a gyülekező helyszíne lehetne a Katica Presszó, ahol nem csak a gazda kutyája, de még az összes hamutartó is láncra van verve.

A résztvevők közül kiemelném például a kisgyermekével érkező apukát, aki, hogy anyu nehogy tudomást szerezzen az otthon meg nem említett két üveg Kőbányairól, vesz egy pálcikás jégkrémet a gyerekének. Emlékszem, hogy úgy próbáltak tanítani bicajozni, hogy éccsapám egy farudat rakott a bicajomba, és azzal próbált megtartani. Kiváló orosz canga volt, amin még fék se volt (később a jogsi szerzés közben is megemlítette az oktatóm, hogy nagyon nem szeretem a féket). Nagyon imádtam. Szóval valahogy így képzelem el őket a Kritikus Tömegen. Ja és én is kaptam jégkrémet annak idején.

Következő szereplőnk lehetne Józsi bácsi, aki a sok "könyvtárazás" után már csak női kerékpárra képes felszállni, arra is csak a harmadik nekifutásra. Ismertető jele, hogy a sok "olvasásnak" köszönhetően teljes szélességében kihasználja az úttestet. Ezek a fazonok hajlamosak otthon hagyni az első és hátsó lámpát.

Aztán itt vannak még a fonott kosárral közlekedő nénik. Szokásuk, hogy kitartott kézzel jelezve kanyarodási szándékukat, nem fordulnak hátra szétnézni, hisz már szétbaszta a lumbágó a derekukat. Lehetőleg minél sötétebb ruhában közlekednek, sötét fejkendővel.

Aztán itt vannak a fiatal, vagány suhancok, akik azzal pezsdítik fel életüket, hogy minél extrémebb szituációkat teremtenek bicajozás közben. Imádnak az úttest közepén bicajjal kóvályogni, illetve imádnak kis utcákból, szétnézés nélkül, 30 km/h-ás sebességgel kihajtani, mit kihajtani, kirobbanni a főútvonalra. Az extrém kerékpározás ellenére még hírből sem ismerik a kerékpáros bukósisakot.

Aztán még el tudnám képzelni a sértett kisfiú esetét is, aki a rossz bizonyítvány miatt meg nem kapott 1200-as Lada miatt, apu traktorkerekeit próbálja kiszúrni két checkpoint között, az amúgy csak szalonna szelésre alkalmas, kihajtható bicskával.

És végül itt vannak a fényérzékeny emberek, akik csak éjszaka tudnak közlekedni, és akkor is csak megfelelő világás nélkül, mert nem bírja a a fényt szemük és a bőrük. Vagy csak azért nincs viágításuk, hiszen a gyári dinamó már rég feladta a szolgálatot, meg amúgy is nehéz tekerni úgy. Imádják kihasználni azt a lehetőséget, hogy nekik van elsőbbségük a kerékpár úton, és basznak szétnézni, mielőtt átmennének egy kereszteződésben.

Na szóval képzeljük el, hogy ezek együtt szállnak bicajra, és mutatják meg a falu népének, hogy milyen jó a bringázás. A kislányára vigyázó, besörözött apuka, a fél agyát elivó bácsi, szét nem néző nénik, a kreszre és biztonságra fittyet hányó suhancok, a sértett, más tulajdonát rongáló kisfiú, és a fényérzékenyek. Nos a világot ugyan nem fogja megváltani ez a post, de ha igyekszünk népszerűsíteni a kerékpározást, akkor miért nem lehet azt egyfajta tanító szándékkal tenni? Aki szeret bicajozni, bicajozzon. Aki megteheti, és szeret kocsit vezetni, az vezessen kocsit. Csak épp ne egymás kárára. Há' nem? Hát de.

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.