hagyjuk... számodra érdektelen szösszenetek a mindennapokból

Hagyjuk...

Valami oknál fogva ma be kellett lépnem az indapass-ra. Aztán rájöttem, hogy én már regisztráltam ide egyszer. Aztán rájöttem, hogy blog-ot is írtam itt egyszer. Aztán rájöttem, hogy anno elkezdtem itt egy másik blogot, amiből nem lett azóta se semmi. Aztán rájöttem, hogy éhes vagyok, és ettem pirítós kenyeret fokhagymával. Aztán meg kedvet kaptam, hogy írjak bele valamit. Mármint nem a pirítósba, hanem ebbe a blogba. Hülye vagy már megint.

Persze amit most olvasol kedves olvasó, az nem az első nekifutásom. Még be kell gyakorolnom a Ment gomb rendeltetésszerű használatát, különben felbaszom magamat, és inkább hagyom a fenébe az egészet. Közben meg rájöttem, hogy a régi blogomba írom eme bejegyzést, szóval befigyelt egy jó kis kopipészt is. Hagyjuk... 

Tudja a fene, hogy mit írjak le. Azért a legutolsó blogos bejegyzésem (nem ez, hanem a másik) óta eltelt egy kis idő, meg aztán történ is velem ez-az. Nem kell beszarni, nincs gyerekem, se Mercedesem, illetve ahhoz extraként járó lebarnult, szilikon mellű nőm. És ha már itt járunk, akkor elpanaszkodom, hogy saját lakásom sincs, meg kiskutyám se. Pedig jó lenne mindkettő. Ehelyett én kiruccanok ide-oda, és elbaszom a pénzem magamra. Hát nincs igazam? Bejártam azóta Isztambult, Prágát, Londont, Amszterdamot, Párizst, illetve legutóbb nyáron megnéztem kedves kis falum plázájának kocsimosóját is. Meg kell, hogy mondjam, nem voltam vele megelégedve. Na de térjünk csak vissza a mába.

Hétvégén kiruccantunk a Vekeri-tó mellé. Mert mi is abban a rossz, hogy kifagy a picsánk, és lerepül a fejünk a széltől, miközben mi tolhatjuk befele a jó jemeni csirkehúst? Hát az hogy kifagy a picsánk, és lerepül a fejünk a széltől. Na de nem érdekel ez minket, mert kemények vagyunk, mint a fagyott kutyaszarkaki. Nem vagyok egy nagy grillszakértő, de megaszonták, hogy grillhez csak a brikett jó. A brikett, amit sikerült cirka félóra alatt felizzítani, hogy végre odarakhassuk a sok húst. Aztán olyan jól oda lett rakva a brikett, hogy kollega már csak hobbiból is sütögette a cuccokat a végén, amikor már mindenki jóllakott. Másik kedves kollega meg annyira falta a jememi csirkefalatokat, hogy mindene jemeni lett. A végén már ő maga is. És hozott finom bort. Ott tudatosult bennem, hogy mindig kurvára tudom irigyelni azokat, akik nem vezetnek, ám de ihatnak olyan nedűt, mint például Bolyki 2007-es Indián nyara. Nagyon elszomorít ilyenkor, hogy van jogosítványom. Tudom téged is. Hagyjuk...

Visszakanyarodva az elejéhez, nem ígérek semmit, hogy mi lesz eme blog sorsa. Lehet megunom az egészet, aztán nem blogolok. Lehet előtör belőlem írói vénám, aztán blogolok. Meglátjuk. Addig is egyétek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.